Egy anyuka mesélte, hogy elutaznak végre(!) kettesben(!) a párjával. (Neki már régóta tart ez a babázós történet )
Az 1 évesre a nagypapa vigyáz(!) 5 napig 24 órában(!) Egyedül(!!!)
Rögtön mondtam, adja meg neki a számom! Kötelességemnek éreztem ennyire megmenteni , máskor is összejárunk a gyerekekkel.
Kíváncsian és kicsit gonoszul is vártam, mikor hív fel a nagypapa. Nem voltam túl optimista. De egy férfi persze hős is és ki akarja bírni az extrém kihívást. Csak 2. reggel hívott fel...
Nagyon aranyos volt, annyira ismerős mondatok jöttek ki a telefonból. (Már az is megkönnyebbülés, hogy egy felnőtt ember hangját hallja). Úgy megsajnáltam! És egész héten tényleg hősies is volt meg ügyes. És pont azokról beszélgettünk, amikről a lányával szoktunk..... (túlélésről)
Tudtam, nem én vagyok egyedül marslakó, de már azt is tudom, hogy ez az egész 24 órázás kortól, nemtől független katasztrófa. (Ha csak 20 óra lenne...! )
Ha engem kérdeznek, a kismama depresszió sem betegség, hanem helyzet:
bárki kipróbálhatja. Kérjen kölcsön egy babát 3 napra, és ne találkozzon ismerőssel. Elég, ha eteti. Városba kimenni szabad - nem ígérem, hogy attól könnyebb lesz!
Fél 2. Elaludtak. Kimerültek az órákon át tartó hisztiben. Fél 12-kor kezdődött.
Akartunk menni játszótérre, nem kis vállalkozás hárman betegen. Végül rossz idő lett. Már lelkiismeret-furdalásom sincs, ha nem megyünk ki, ez az 5. hét, amit valamelyikünk betegen tölt. Főznöm se kellett, pont mindenből maradt tegnapról. F mese dvd-t rendelt, eddig 4 részt lehetett nézni, ma az egész dvd-t (nincs lelkiismeret-furdalásom, 5. hét.....) Két gyerek a kanapén, mesét néz, tetszik nekik. Varrom a babámhoz a ruhát, elkészül, kár, hogy pocsék anyagból, majd újracsinálom. Mindenki szuper jól érzi magát.
Ebédidő. Éhesek vagytok?
Veszélyes, ha egyszerre vonulunk ki, de nem volt kedvem előre összekészíteni a kaját, sőt, belegondolni se volt hangulatom, miből mennyi maradt. Ma pihenőnap van, vagy mi.
A stressz a gyerek mellett állandó, csak azt dönthetjük el, legyünk-e túl rajta hamar (reggel fárasztóan sok időt töltök a konyhában), vagy robbanjon a botrány, mikor akar. Hát, most egész sokáig megvoltunk nélküle. Mindjárt robban...
Kevés a levestészta, mind F kapja. L-nek jó lesz husi a levesbe, ő még mindent megeszik. Azért jobb a biztonság, míg melegítem a leveseket (L már hangosan magyaráz, hogy enni akar), felteszek még tésztát főzni. A csigával mindig baja van F-nek, hogy nehezen találja bele a kanálba. Úgyis elfogyott, főzök betűtésztát. F már nyöszörög, Anya ne főzz!!! (gondolom azt jelenti, hogy nincs kedve kivárni a főzést, aztán, míg kihűtöm). Elfogy a tésztája, adom a betűtésztát. Itt tör ki az első botrány. Nem ismeri. Egész ebédidő alatt, neeeeeeeeeeeem aaaa kaaa rok betűűű tésztáááát! Ma fáradt vagyok a frappáns megoldásokhoz, megmutatom a lehetséges 3-féle tésztát, melyiket kéred?, felteszem főzni azt is (csak 7 perces), közben végig nyafogás, hogy az nem jó, ez úgy nem jó, semmi sem jó. Végül megeszi a tésztát üresen (lelkiismeret-furdalás, minek , a szakszót mindenki ismeri: szaranya). Nagypapa ránk csörög, beszélünk, közben fél agyammal odáig jutok, ha levest adok L-nek, azért is nyüszög, ha húst, azért is. Mutatja, hogy kiszállna már a székből, de várjatok, Anya is eszik, addig maradjatok nyugton még egy kicsit.
A kihűlt levesemmel veszem be a négyféle kapszulát, amit a kikészült gyomromra szedek.
Itt kihagyott az agyam, már nem tudom hogy, de oda kerülünk, hogy L üvölt. Folyamatosan dől az orra, kiporszívózom ebéd után, és míg kimosom a csövet, nem cipelem a nyakamban, hanem lerakom az óriási plüssmacira. Ettől általában abbamarad az üvöltés 1 percre. Most nem. Mire felveszem, úgy felbosszantja magát, annyit bőg, hogy jobban szörcsög, mint előtte.
Itt megint valami kimaradt, túlélési ösztön, már egy óra után törlődik a memória, ki csodálkozik ezek után a "vissza fogod sírni" megjegyzésen, amit sok-sok év után mondanak az ex-sorstársak. Az tuti, hogy mind a kettő üvölt teljes hangerővel. De hogy mikor, milyen sorrendben és mennyi ideig... Azt hiszem, én ma nem üvöltöttem, mert tegnap már megvolt és most épp jókislány vagyok. Különben is mindjárt jó lesz: alszanak, kisütött a nap, és kezdődik a minimum 1, de akár 3 órás szabadidőm. Végre kávét is ihattam. Sőt, jövő héten újra pörgés.
De ezt a sokkot előbb ki kell aludni. Mert ilyen gyorsan még én se tudok váltani. Kell 2 óra, mire újra hiszti-tűrő-anyává válok.
Lázmérővel a hónom alatt fürdővizet csinálni a gyerekeknek, előtte kimosni a kádat, nem is olyan nagy dolog.
Lázasan a gyerek hőmérsékletét megállapítani tapintással már sokkal macerásabb (ha hőmérővel inzultálom, hangosan sikít), pláne éjjel lázasan felugrálni hozzájuk. De "szerencsénk" volt, pont tudtam, hogy 38 fokos vagyok, a gyerek melegebb, Apa szerint is, kellett a kúp (attól is volt sikítás, de így rövidebb).
Apa mindig aggódik, hogy fáj nekik az orrszívózás, azért üvöltik végig. Pedig a gyerekek fájdalom-üvöltés összefüggése elég rapszodikus.
A doktornőhöz elmenni kettővel egy rémálom, nagymamás segítséggel is. A picit oltást kap, beviszem őt először. Asztalra fektetéskor már kiabál. Belenéznek a fülébe. Áááá. A szájába, ááááááááááááááá (nem, nem úgy "á", hogy kitátja ). Megmérik a hosszát, innen már világkatasztrófa. Súlyát már inkább csak én mondom. Vetkőztetés. Lefogás, na azt már nem írom le, hárman se győzzük. Doktornő elmutogatja, hogy előbb vigyem ki, majd ha visszajöttem, megbeszéljük. De előbb behozom a másik gyereket, ő kicsit halkabb, mióta érti, hogy csak megkukucskál! Attól még üvölt. Teljesen leharcolva leülök a már csöndes gyerekkel. Onnan már csak memorizálni kell a doktornőt. Aztán hazafelé feltolni őket a dombra.
